Média

A krízishelyzetekre nem könnyű felkészülnünk, főleg, hogy azok többnyire váratlanul jönnek szembe velünk életünk során. Ilyenkor rendkívül fontos, hogy milyen lelki erőforrásokkal rendelkezünk, személyiségünk mennyire stabil, hiszen minden erőnket mozgósítanunk kell a problémával való megküzdéshez. Első lépésként mindig pszichológiai egyensúlyunk helyreállítása a feladat, hiszen anélkül nagyon nehéz úrrá lenni testi-lelki folyamatainkon. De mi történik egy-egy krízishelyzet lecsengésekor? Hogyan tudjuk feldolgozni a megrázó eseményeket és miként tudunk "talpra állni"? Igaz-e a mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít? A krízishelyzetek eltávolítanak a valóság egészétől, hiszen elvonják figyelmünket. A megoldás megtalálása után viszont nagyon nem mindegy, hogy miként tekintünk az adott életeseményre és azt miként szőjük bele élettörténetünk fonalába. Többek között erről szól az Üzlet & Pszichológia Magazinban megjelent írásom, amelyet a Humánia Pszichológia Blogon is el tud olvasni teljes terjedelmében.
Hogyan tudjuk kibontakoztatni gyermekeink képességeit? Mivel segítünk a legtöbbet pszichés fejlődésükben és hogyan támogathatjuk azt? Furcsán hangzik talán, de a legtöbbet azzal segíthetünk, ha hagyjuk hogy a gyermek saját maga találjon rá a legideálisabb fejlődési pályára. Utána már csak kísérnünk kell és a háttérből támogatni a fejlődését. A gyermekeket általában nem fejleszteni kell, hanem hagyni őket fejlődni. A szülő dolga leginkább az, hogy kialakítsa, fenntartsa és folyamatosan a fejlődő gyermek igényeihez igazítsa közvetlen környezetét. Mindez nem csupán fizikai környezetet, hanem lelki környezetet is jelöl. Szülőként szerencsére nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk mindent a gyermekünk helyett, hanem az, hogy helyzetbe hozzuk őt és hagyjuk, hogy megküzdjön az adott feladattal és először egyedül keresse kérdéseire a választ. Egészen odáig, amíg nem jön magától és kér segítséget vagy tesz fel kérdéseket nekünk. Feltéve, ha van olyan jó minőségű és biztonságos a szülővel való kapcsolata, amelyben ezt meg meri tenni. A cikkben a szülő-gyermek kapcsolatok minőségéről írok, és arról, hogy miként tudjuk lelkileg támogatni a gyerekeket képességeik kibontakoztatásában. Ez ugyanis nem mindig egyértelmű, de rendkívül fontos dolog, mert a gyermekek általában nem tanárt, vezetőt, edzőt vagy éppen barátot keresnek szüleikben, hanem sokkal inkább szövetségest.
A szülők és gyermekeik közti interakciókat pedig leginkább egy tudattalan, ösztönös alapokon működő játéktérben képzelhetjük el, amelyben a gyermek tanul, szeretetet fejez ki és kap, megnyugszik és fejlődik. Ám ez a folyamat csak a legritkább esetben zajlik zökkenőmentesen. Ha a szülőnek sok megválaszolatlan kérdése van, bizonytalanná válik vagy a gyermek valamilyen pszichés tünetet produkál, manapság már egyre többen keresnek fel gyermekpszichológusokat. Mivel a gyerekek viselkedése, kommunikációja és játéka még nem a felnőttekre jellemző logika, hanem sokkal inkább érzelmeik, vágyaik, élményeik, és változatos fantáziaviláguk mentén szerveződik, ezért a pszichológusoknak is más felkészültséggel, eszköztárral és hozzáállással kell foglalkozniuk velük, mint ahogyan felnőttekkel szoktak. De mi történik a gyermekkel a terápiás rendelőben? Milyen eszközei vannak a pszichológusnak és mi az a "beavatkozás", amivel segít továbblépni gyermeknek és szülőknek egyaránt? Ezeket próbáltam meg összefoglalni a Humánia Pszichológia Blogon megjelent cikkemben.
Kapcsolatainkba mindannyian jelentős, hozott anyaggal érkezünk , amelyben benne vannak korábbi kapcsolati élményeink, csalódásaink, örömeink és reakciómódjaink, illetve családi hagyományaink is. A híres pszichoanalitikus, Otto Kernberg elképzelése is ebből indul ki és leginkább a szülő-gyerek kapcsolati élet tanulmányozásából felhalmozott tapasztalatok mentén ragadható meg. A tárgykapcsolat elméleteknek nevezett megközelítések lényegét az a feltételezés képezi, hogy az ember személyisége csecsemőkortól kezdve az elsődleges gondozóival (általában anya és apa) való kölcsönhatásban szerveződik. Ebből kifolyólag a gondozó és a gyermek közti kapcsolatban megjelenő interakciók és érzelmek a legmeghatározóbbak a személyiség fejlődése szempontjából , amelyek modellként szolgálnak a felnőttkori kapcsolódáshoz , illetve a kapcsolatokkal együtt járó érzelmek kezeléséhez is. Mivel a csecsemők érzelmi és kapcsolati élete kezdetben még teljes mértékben képlékeny, természetes, hogy a szülőkkel való kommunikáció élményei alakítják a gyermek belső világának alapjait. Az ebben a viszonyulásban egészen korán bevésődött tapasztalatok mentén kialakult érzelmi állapotaink felnőttkori kapcsolatainkban pedig tudattalanul gyakran újra aktiválódnak felnőttkori kapcsolatainkban is.
Tudattalan szorongásaink kiváltói olyan korai élmények, kötődési mintázatok lehetnek, melyek nemcsak a párkapcsolatainkat, hanem bármely más emberi kapcsolatainkat is befolyásolhatják. A legtöbb kötődéskutatás szerint a szülő-gyermek viszonyban megélt tapasztalataink már ebben az egészen korái, szenzitív időszakban megalapozzák a felnőtt életünkben jellemző kapcsolati viselkedésünket. Hogyan és miért lehetséges ez? Többek között erre igyekeztem választ adni a Mika Tivadar Mulatóban tartott PszichoZanza előadásom során.
Az iskolára való érettség legfőbb kritériumait három csoportba oszthatjuk: szükséges, hogy a gyermek elérje az iskolakezdéshez szükséges érzelmi, gondolkodási és képességbeli jellemzőket, hogy elkerülhesse az esetleges iskolai kudarcokat és hatékonyan tudjon megküzdeni a mai iskolarendszerre jellemző kihívásokkal. Az interjúban arra próbálok választ adni, hogy vajon okoz-e problémát a gyermek pszichológiai fejlődésében, ha évvesztessé válik és az iskolát valamilyen okból a lehetséges legkorábbi időpontnál egy évvel később kezdi. Hogyan hat ez a tudat a gyerekre és szüleire? Mi alapján érdemes meghozni a döntést az olyan 6-7 évesek esetében, akiknél bizonytalanságok merülnek fel az iskolakezdés kapcsán?
A szégyen az egyik legpusztítóbb érzés, amellyel találkozunk életünk során. Nem mindegy, hogy felismerjük-e, hogy mit kezdünk vele, illetve hogy mennyire szorongunk a bekövetkeztétől. Az érzelmek pszichológiájának kutatása során számos eredmény utal arra, hogy a szégyen megnehezíti kapcsolódásunkat másokhoz, nagymértékben és azonnal befolyásolja viselkedésünket. A legnehezebb talán az, hogy amikor szégyent élünk át, akkor kicsit úgy érezzük, hogy egész személyünk semmisült meg és menthetetlenül rosszak vagyunk. Ezzel szemben a bűntudat szintén nem könnyű érzése inkább arra szokott vonatkozni, hogy mit tettünk, és nem arra, hogy kik és milyenek vagyunk. De vajon hogyan lehet kezelni a szégyent és hogyan lehet megelőzni kialakulását? Erről szól a Dívány.hu-n megjelent írásom.
A kamaszkor rengeteg szülőnek okoz fejtörést, hiszen megjelenése általában az egész család működését felborítja. Ehhez nehéz alkalmazkodni és megérteni, hogy mi is történik hirtelen. Az is nagyon nehéz feladat, hogy elviseljük a gyermek kitörő érzelmeit és elviseljük rapszodikus viselkedését. Arról nem is beszélve, hogy pontosan sosem tudhatjuk, hogy mi jár a serdülő fejében. Látjuk, hogy időnként szenved, de mégsem osztja meg problémáit, ezért rendkívül nehéz segíteni rajta, pedig szülőként ösztönösen ezt tennénk. Vajon miért zárkóznak be a kamaszok ennyire? Miért utasítják el a szüleik közeledését? Egyáltalán hogyan lehet fenntartani egy meghitt szülő-gyermek kapcsolatot egy serdülővel? Cikkemben a családterápiás rendszerszemléletből, illetve a kamaszkori lélektani krízis alapvető tényezőiből kiindulva igyekszem ezekre a kérdésekre választ adni.