Média

Egy nemzetközi koprodukcióban készült dokumetumfilmben szólalhattam meg.

Ezen belül a magyar csapat a gyermekjogokról forgatott, amelyek kapcsán kérdeztek engem is, mint gyermekpszichológust. A film ősbemutatója a szlovén Trbovljében volt, itthon pedig a 14. BuSho Fesztiválon 2018 augusztusában.

További információ a projektről a következő leírásban, illetve Facebook oldalukon található:

"With the project "Finding humanity" we would like to point out the problems of today's society described through the aspect of human rights, which is why the project is designed to be brought as close as possible to most wide public. Through the project we want to film four documentaries that will be suitable for screening on TV, film festivals, published on the youtube channel and spread through social networks. They can also be used as teaching material in the case of formal and non-formal education. Both in our country (Slovenia) as well as in the other participating countries (Croatia, Hungary, Germany) of our project, we have seen an increase in hate speech, discrimination, intolerance and even hatred of so-called "different" people which can be defined as the radicalization of young people. The fact that the radicalization of young people is on the increase, which is also recognized by the European Union Summit is worrying for us young people and to eliminate these problems as European citizens we want to contribute through active citizenship with the realization of the project »Finding Humanity«"

A krízishelyzetekre nem könnyű felkészülnünk, főleg, hogy azok többnyire váratlanul jönnek szembe velünk életünk során. Ilyenkor rendkívül fontos, hogy milyen lelki erőforrásokkal rendelkezünk, személyiségünk mennyire stabil, hiszen minden erőnket mozgósítanunk kell a problémával való megküzdéshez. Első lépésként mindig pszichológiai egyensúlyunk helyreállítása a feladat, hiszen anélkül nagyon nehéz úrrá lenni testi-lelki folyamatainkon. De mi történik egy-egy krízishelyzet lecsengésekor? Hogyan tudjuk feldolgozni a megrázó eseményeket és miként tudunk "talpra állni"? Igaz-e a mondás, hogy ami nem öl meg az megerősít? A krízishelyzetek eltávolítanak a valóság egészétől, hiszen elvonják figyelmünket. A megoldás megtalálása után viszont nagyon nem mindegy, hogy miként tekintünk az adott életeseményre és azt miként szőjük bele élettörténetünk fonalába. Többek között erről szól az Üzlet & Pszichológia Magazinban megjelent írásom, amelyet a Humánia Pszichológia Blogon is el tud olvasni teljes terjedelmében.
Hogyan tudjuk kibontakoztatni gyermekeink képességeit? Mivel segítünk a legtöbbet pszichés fejlődésükben és hogyan támogathatjuk azt? Furcsán hangzik talán, de a legtöbbet azzal segíthetünk, ha hagyjuk hogy a gyermek saját maga találjon rá a legideálisabb fejlődési pályára. Utána már csak kísérnünk kell és a háttérből támogatni a fejlődését. A gyermekeket általában nem fejleszteni kell, hanem hagyni őket fejlődni. A szülő dolga leginkább az, hogy kialakítsa, fenntartsa és folyamatosan a fejlődő gyermek igényeihez igazítsa közvetlen környezetét. Mindez nem csupán fizikai környezetet, hanem lelki környezetet is jelöl. Szülőként szerencsére nem az a dolgunk, hogy kitaláljunk mindent a gyermekünk helyett, hanem az, hogy helyzetbe hozzuk őt és hagyjuk, hogy megküzdjön az adott feladattal és először egyedül keresse kérdéseire a választ. Egészen odáig, amíg nem jön magától és kér segítséget vagy tesz fel kérdéseket nekünk. Feltéve, ha van olyan jó minőségű és biztonságos a szülővel való kapcsolata, amelyben ezt meg meri tenni. A cikkben a szülő-gyermek kapcsolatok minőségéről írok, és arról, hogy miként tudjuk lelkileg támogatni a gyerekeket képességeik kibontakoztatásában. Ez ugyanis nem mindig egyértelmű, de rendkívül fontos dolog, mert a gyermekek általában nem tanárt, vezetőt, edzőt vagy éppen barátot keresnek szüleikben, hanem sokkal inkább szövetségest.
A szülők és gyermekeik közti interakciókat pedig leginkább egy tudattalan, ösztönös alapokon működő játéktérben képzelhetjük el, amelyben a gyermek tanul, szeretetet fejez ki és kap, megnyugszik és fejlődik. Ám ez a folyamat csak a legritkább esetben zajlik zökkenőmentesen. Ha a szülőnek sok megválaszolatlan kérdése van, bizonytalanná válik vagy a gyermek valamilyen pszichés tünetet produkál, manapság már egyre többen keresnek fel gyermekpszichológusokat. Mivel a gyerekek viselkedése, kommunikációja és játéka még nem a felnőttekre jellemző logika, hanem sokkal inkább érzelmeik, vágyaik, élményeik, és változatos fantáziaviláguk mentén szerveződik, ezért a pszichológusoknak is más felkészültséggel, eszköztárral és hozzáállással kell foglalkozniuk velük, mint ahogyan felnőttekkel szoktak. De mi történik a gyermekkel a terápiás rendelőben? Milyen eszközei vannak a pszichológusnak és mi az a "beavatkozás", amivel segít továbblépni gyermeknek és szülőknek egyaránt? Ezeket próbáltam meg összefoglalni a Humánia Pszichológia Blogon megjelent cikkemben.
Kapcsolatainkba mindannyian jelentős, hozott anyaggal érkezünk , amelyben benne vannak korábbi kapcsolati élményeink, csalódásaink, örömeink és reakciómódjaink, illetve családi hagyományaink is. A híres pszichoanalitikus, Otto Kernberg elképzelése is ebből indul ki és leginkább a szülő-gyerek kapcsolati élet tanulmányozásából felhalmozott tapasztalatok mentén ragadható meg. A tárgykapcsolat elméleteknek nevezett megközelítések lényegét az a feltételezés képezi, hogy az ember személyisége csecsemőkortól kezdve az elsődleges gondozóival (általában anya és apa) való kölcsönhatásban szerveződik. Ebből kifolyólag a gondozó és a gyermek közti kapcsolatban megjelenő interakciók és érzelmek a legmeghatározóbbak a személyiség fejlődése szempontjából , amelyek modellként szolgálnak a felnőttkori kapcsolódáshoz , illetve a kapcsolatokkal együtt járó érzelmek kezeléséhez is. Mivel a csecsemők érzelmi és kapcsolati élete kezdetben még teljes mértékben képlékeny, természetes, hogy a szülőkkel való kommunikáció élményei alakítják a gyermek belső világának alapjait. Az ebben a viszonyulásban egészen korán bevésődött tapasztalatok mentén kialakult érzelmi állapotaink felnőttkori kapcsolatainkban pedig tudattalanul gyakran újra aktiválódnak felnőttkori kapcsolatainkban is.
Tudattalan szorongásaink kiváltói olyan korai élmények, kötődési mintázatok lehetnek, melyek nemcsak a párkapcsolatainkat, hanem bármely más emberi kapcsolatainkat is befolyásolhatják. A legtöbb kötődéskutatás szerint a szülő-gyermek viszonyban megélt tapasztalataink már ebben az egészen korái, szenzitív időszakban megalapozzák a felnőtt életünkben jellemző kapcsolati viselkedésünket. Hogyan és miért lehetséges ez? Többek között erre igyekeztem választ adni a Mika Tivadar Mulatóban tartott PszichoZanza előadásom során.
Az iskolára való érettség legfőbb kritériumait három csoportba oszthatjuk: szükséges, hogy a gyermek elérje az iskolakezdéshez szükséges érzelmi, gondolkodási és képességbeli jellemzőket, hogy elkerülhesse az esetleges iskolai kudarcokat és hatékonyan tudjon megküzdeni a mai iskolarendszerre jellemző kihívásokkal. Az interjúban arra próbálok választ adni, hogy vajon okoz-e problémát a gyermek pszichológiai fejlődésében, ha évvesztessé válik és az iskolát valamilyen okból a lehetséges legkorábbi időpontnál egy évvel később kezdi. Hogyan hat ez a tudat a gyerekre és szüleire? Mi alapján érdemes meghozni a döntést az olyan 6-7 évesek esetében, akiknél bizonytalanságok merülnek fel az iskolakezdés kapcsán?
A szégyen az egyik legpusztítóbb érzés, amellyel találkozunk életünk során. Nem mindegy, hogy felismerjük-e, hogy mit kezdünk vele, illetve hogy mennyire szorongunk a bekövetkeztétől. Az érzelmek pszichológiájának kutatása során számos eredmény utal arra, hogy a szégyen megnehezíti kapcsolódásunkat másokhoz, nagymértékben és azonnal befolyásolja viselkedésünket. A legnehezebb talán az, hogy amikor szégyent élünk át, akkor kicsit úgy érezzük, hogy egész személyünk semmisült meg és menthetetlenül rosszak vagyunk. Ezzel szemben a bűntudat szintén nem könnyű érzése inkább arra szokott vonatkozni, hogy mit tettünk, és nem arra, hogy kik és milyenek vagyunk. De vajon hogyan lehet kezelni a szégyent és hogyan lehet megelőzni kialakulását? Erről szól a Dívány.hu-n megjelent írásom.
A kamaszkor rengeteg szülőnek okoz fejtörést, hiszen megjelenése általában az egész család működését felborítja. Ehhez nehéz alkalmazkodni és megérteni, hogy mi is történik hirtelen. Az is nagyon nehéz feladat, hogy elviseljük a gyermek kitörő érzelmeit és elviseljük rapszodikus viselkedését. Arról nem is beszélve, hogy pontosan sosem tudhatjuk, hogy mi jár a serdülő fejében. Látjuk, hogy időnként szenved, de mégsem osztja meg problémáit, ezért rendkívül nehéz segíteni rajta, pedig szülőként ösztönösen ezt tennénk. Vajon miért zárkóznak be a kamaszok ennyire? Miért utasítják el a szüleik közeledését? Egyáltalán hogyan lehet fenntartani egy meghitt szülő-gyermek kapcsolatot egy serdülővel? Cikkemben a családterápiás rendszerszemléletből, illetve a kamaszkori lélektani krízis alapvető tényezőiből kiindulva igyekszem ezekre a kérdésekre választ adni.